Logo

Magamról és lakóimról

Építésem emberi időszámítás szerint 1780 körül kezdődött, de ahogy az emberek, én is hordozok magamban darabokat a múltból. Építőim, a Sennyey család Tárkány-i birtokukról származó anyagokat és minden addigi tapasztalatukat is felhasználták, hogy ideális, az akkori kornak megfelelő lehető legkomfortosabb otthont hozzanak létre bennem, a MAGuk számára. Gazdáim remek érzékkel voltak ellátva ahhoz, hogy alkalmazkodjanak a mindenkori körülményekhez és abból a lehető legtöbbet hozzák ki nem csak saját, de a falu népének javára is. Jobbágyaikkal mindig jól bántak, hűen jelszavukhoz: "ALTA NON ALTE", azaz "Felségesen, de nem magasan". Főúri jelenlétük a faluban nagy fejlődést eredményezett a civilizált világban. A jegyzőség, a posta, a csendőrség, a vasút és még a Bodrogköz belvizeit levezető csatorna megépítésében is ők játszották a kulcsszerepet.

A legkiemelkedőbb társadalmi szerepvállalás, rangos címek, politikai tehetség és karrier báró Sennyey Pálnak (1822-1888) és feleségének, báró Fiáth Máriának (becenevén Móky) jutott. Pál az akkori magyar arisztokrácia kimagasló alakjaként a császár és a nemzet kibékülésén munkálkodott legjobb tudása és szándéka szerint. Az 1848-as szabadságharc ideje alatt visszavonult. A diplomácia közelebb állt hozzá, mint a harcmező, később 1853 márciusában Igazgatósági tagja lett a Széchényi István által alapított Magyar Tudományos Akadémiának. Az értelem útján küzdött az igazáért, kimaradt a csatából, nem úgy mint előde Sennyey István, aki aktív részese volt Rákóczi Ferenc szabadságharcának (1703-1711). Felesége, Mária szintén bejáratos volt a bécsi udvarba, ő volt Erzsébet királyné egyik első számú palotahölgye, akinek szépsége vetekedett a királyné szépségével, és jóságáról is legendák szóltak.

Három gyerekük közül Béla maradt itthon, aki nem foglalkozott politikával, a gazdálkodásra helyezte át a hangsúlyt, birtokai modernizálását és családja egységét tartotta fontosnak. Felesége, Nádasdy Júlia hat gyermekkel ajándékozott meg. Egy boldog, szerető, nagy család otthona lettem. Az első világháború és az azt követő zavaros időszak, és a trianoni békediktátum nem kedvezett lakóimnak, ahogy a falu népének sem. A családi földjeik jelentős részét földreform címen aprópénzért voltak kénytelenek eladni, de nem csüggedtek, és tovább folytatták a gazdálkodást a megmaradt birtokokon, és ahogy azt a módosult körülmények között tudták, segítették az embereket is maguk körül.
A gyerekek egy része kirepült, megházasodtak, és új otthont kaptak. Anna, a legfiatalabb, és Pál a legidősebb maradt itthon. Anna is mindig férfiasan állta a sarat. Termete és természete is sokszor jobban hasonlított egy férfiéhez. Vadászni is eljárt. Pont, amikor az első ágyúk dörrentek a második világháborúban, akkor lőtte a századik őzbakját.
Azok a lövések begyorsították az eseményeket. Egyszerre minden megváltozott, 1939 decemberében 48 óra leforgása alatt vesztettük el a szülőket, és rá egy évre a lelkében is nemes nagymamát. 1944-ben a front közeledte miatt egy időre magamra hagytak. Anna és Pál, Kassára menekültek, ahonnan Pált elhurcolták a szovjetek. Munkatáborba vitték volna, ha a kimerültség és az éhség nem végez vele útközben, valahol Kárpátalján. Sok szörnyűség történt akkoriban az egész faluban.
Engem közben feldúltak és kifosztottak, vittek, amit tudtak, vagy mentették, ami menthető volt.
Anna egyedül tért vissza, azt mondta: "Ahol születtem, ott szeretnék meghalni", és majdnem a végsőkig hűséges lakóm maradt. Próbálták őt menekülésre bírni, de nem hagyott el engem a háború utáni nehéz időkben, ami hivatalosan véget vetett grófságának. Anna nem félt semmitől, bízott Isten kegyelmében, és ez a kegyelem meg is mutatkozott az életében, nem vált üldözötté a faluban. Engedélyt kapott a tanácstól, hogy továbbra is az otthona maradhassak. Az első időkben velünk volt az egykori személyzet néhány tagja családjukkal, majd hamarosan otthont biztosítottam az iskolának, és néhány tanárának is. A 60-as évek elején az iskola elköltözött, így a Jednota üzletlánc egyik üzlete és raktára kapta meg helyét, és egy időben a sportszervezet futballistáinak öltözője is voltam. A 80-as évek végére mindenki kiköltözött, kivéve Annát.
Ő, Sennyey Anna volt eddigi legkülönlegesebb lakóm. A falaim között, az udvaromban cseperedett fel pajkos kislányból érett felnőtt grófkisasszonnyá, majd egyszerű, kedves, idős, hölggyé, aki korántsem volt átlagos jelenség, nem is tudták őt nem szeretni a környéken.
Halála után teljesen kiürültem. Régi, pompázatos megjelenési formámat már a háború elmosta, de fényem Anna távozása után egy időre teljesen kihunyt, falaim roskadozni kezdtek, már csak hálni járt belém a lélek, de az emberek megmentettek a pusztulástól!
Rám emelték tekintetüket, figyeltek rám, szerettek, és megtalálták a módját, hogy el ne enyésszek, és ne merüljek végleg feledésbe, és ezáltal minden, amit magamban hordozok.
Szokatlan nyüzsgés indult az udvaron - 2010-ben. Bontani kezdtek, de csak az elhasználódott, megviselt részeimet távolították el az idegen férfiak. Először a tetőmtől szabadítottak meg, bizony már nagyon megviselt volt: sem esőtől, hótól nem védett már az utóbbi időben. Falaimat kijavították, új ajtókat, ablakokat kaptam - mintha csodálatos álomból ébredtem volna, mikor egyszer csak meggyulladtak a gyönyörű lámpák és csillárok. Csak a régi gazdáim hiányoztak, de lassan megszoktam az újakat is, akik birtokba vettek. Láttam, hogy boldogok és büszkék rám. A Prosperitas Alapítvány megteremtette számomra azt a lehetőséget, hogy ismét belém költözzön a fény, hogy ismét otthont adhassak egy kicsit rendhagyó módon sok-sok embernek, nemes, nemzetes léleknek, akik bennem összekapcsolódhatnak, magukra találhatnak.